Állatkert

Mivel meleget ígértek a meteorológusok, úgy döntöttünk, hogy nem megyek oviba, hanem megnézünk egy közeli állatkertet. Mivel Jénában nincs, 20 km-nyire kellett elutazni, Eisenbergbe, amiről Anyuci csupán hallott, hogy kicsi, de jó, de még sosem volt.

Mit szólsz Dagi-Danó, elmegyünk az állatkertbe?


"Ne félj, vigyázok majd rád!" - reggeli készülödés, miután felhívtuk az ovónénit, hogy beírhat hiányzónak.



Anyuci kikereste az útvonalat interneten, valamint minden információt az állatkerttel kapcsolatban és elindultunk.
Az internet szerint hétfőtől vasárnapig 9-től 18-ig nyitva a kert, de a kassza mégis zárva volt, ami nagyon meglepett bennünket. Hiába jöttünk volna?
Egy néni, aki kerti munkát végzett a bejáratnál, mondta, hogy nyugodtan bemehetünk, a belépő árát pedig dobjuk az erre a célra szerkesztett nyílásba a kassza rácsai között.
Ki volt készítve majmoknak és kecskéknek való eledel, 1€ zacskója, erre is ugyanoda lehetett a pénzt bedobni.
Ez igen! Ez bizalomra megy.
Be is dobtuk a pénzt (szerencsére megnéztük az interneten, hogy mennyibe kerül fejenként...) és vettünk 3 zacskó kaját. Hogy hogyan nyújtsuk be a majmoknak a gyümölcsöt, zöldséget, az is le volt írva a ketrecük előtti táblára és egy kihegyezett bot állt rendelkezésünkre, hogy arra szúrjuk a sok finomságot.
Nem kellett hívogatni őket, egyből jöttek, ahogy hadonásztunk a naranccsal, retekkel, almával a bot végén. Muris volt nézni, hogy milyen cselekhez folyamodtak, hogy társaik elől leszedjék a kaját.

Amit viszont egyáltalán nem találtam murisnak, az az volt, amikor a kajával együtt a majomfönök a botot is megragadta és behúzta a ketrecbe. Úgy találta, hogy a többi majomnak többet adtam. Bizony ettől eléggé elszontyolodtam.

Szerencsére volt egy játékmarkoló, amellyel pénzbedobás fejében kavicsot és homokot lehetett markolászni. Az nagyon érdekes volt.

Bemehettünk a kenguruk területére is, a táblára csak annyi volt kiírva, hogy nyugodtan, hangoskodás nélkül kell haladni és nem szabad őket etetni. Bámultuk is Tatával, de ők ránk se hederítettek.

Azonkívül bemehettünk még a háziállatokhoz, pl. a pónilovakhoz, akik mint a kicsikutyák úgy jöttek utánunk és kérték a kecskéknek szánt eledelt.

Kissé tartottam tőlük, de velem volt Tata, így én is megsimogattam borzas fejüket.


Tyúkok, nyuszik, disznók, ökrök és számtalan mennyiségű mekegő kecskét is láttunk, ez utóbbiakat meg is szabadott eteteni (ezt ismét táblák jelezték). Az elején húzódoztam, de aztán belejöttem az etetésbe.

Úgy kunyeráltak, mint valami kisgyerekek, olyan hangjuk is volt. Osztogattam is nagyvonalúan a szárazeledelt.

Szinte csak magunkra voltunk az állatkertben, néhány állatgondozó osztogatta az állatoknak az ebédet. Bizony mi is megéheztünk, csak éppen ott nem vásárolhattunk semmit, úgyhogy elbúcsuztunk a mekegő bandától és elindultunk Jénába.
Sziasztok! Még jövünk!