Totyog a baba

Tulajdonképpen ennek a hírnek már több hete itt lenne a helye. Csak mit csináljon az ember, ha ilyen hanyag szülei vannak. Nem vagyok én szenzációhajhász, de azért nem mindennapi dolog, ha egy kisbaba elindul... Első születésnapja előtt. Na mindegy, bepótoljuk - egy kis babatörténelemmel együtt.

Már rég leste mindenki, hogy vajon mikor is indul el a baba, vagyis én. Motorikus fejlődésemhez a következőket kell megemlíteni: utáltam világéletemben háton feküdni, legszivesebben cipeltettem magam. Időnként hasra fektettek, hogy emelgessem és edzzem a nyakam... de hát így néz ki egy boldog baba?
Ez egy március 7-ei felvétel és ami itt nem látszik: Emil barátom (aki már bizony Mexikóban sütteti magát szüleivel), aki fél évvel idősebb csak úgy mászik előttem és körülöttem, ami engem még jobban frusztrál.

Néhány napra rá Anyuci trükkökhöz vetemedik: a pelenkázóra fektetett és lentről fényképez, mert másképp nem vagyok hajlandó emelt fővel belenézni a kamerába.

De aztán végre azt csinálhattam, amit a legjobban szerettem: hiába mondta Anyuci első erdélyi utamon Nagytatának, hogy ne mind huzogasson fel, én őt meggyőztem, hogy nekem az a legjobb, így órák hosszat azzal szórakoztunk el. Akkor már rég tudtam és főleg AKARTAM állni, az ülés kevésbé érdekelt és akkor 3 és fél hónapos voltam (lent pl. március 23-án).
Rá egy hónapra még mindig...
... és május elsején szintén büszkén állok fel a munkásnap tiszteletére.

Aztán kezdett megtetszeni a hasalás, főleg hogy közben sokminden mást is lehetett művelni. Pl. aerobikozni.
Június elején kezdtem aztán ebből a pozicióból hátrafelé csúszni (erre kedvező volt a padlónk is, mert szőnyeg hián - hiába rosszalta Nagymamám - kitűnően siklottam erre-arra, és egyben a takarítást is elintéztem). Igaz, ha előttem volt egy-egy elérnivaló bügyüsz, olykor frusztrált voltam, ha egyre eltávolodtam tőle.
Azalatt a 2 hét alatt, amíg nagyszüleim nálunk voltak a rákos hátrálásból kikristályosodott egy tiszta, gyönyörűséges mászás, amit öröm volt nézni - legalábbis senki se kívánkozott moziba, a tévét is egyre ritkábban kapcsolták be, inkább felfedező útjaimat követték. Ekkor voltam 7 hónapos.
Június 26-án tiszta egyedül felálltam és erre nagyon büszke voltam, amint ezt a fénykép is dokumentálja (hála a digitális technikának, tudni lehet a fényképezés dátumát, így napló híján nem maradnak fejlődéseim bizonyos szakaszai épp teljesen homályban).
Ha már sikerült a kiságyban, megpróbáltam veszélyesebb helyeken is, ami nem maradt teljesen koppanásmentes. Így nem csak magamat, de ijedős Anyucim reakcióit is edzettem, aki minden további esésnél mosolyogva vigasztalt (összerezdülő gyomrát én nem láthattam).
Nyár derekán (július végén) már olyan sebességgel másztam, hogy alig lehetett utolérni, pl. az alábbi képen Piroska néni igyekszik lépést tartani, de van némi előnyöm, így sok esélyt nem hagytam neki.

Keresztelőm napján, augusztus 3-án (részletes beszámoló ehhez itt) aztán pogánykodtam még egy sort, tehát nemcsak ülni, de táncolni, is tudtam már ülő pozicióban.

Ide-oda libegek - minden oldalról meg tudom mutatni hurkás kis testemet, nem kell ahhoz nagy energiabevetés már. Immár tisztességes unitáriusként, még mindig nyaralásunkkor Erdélyben.

Ácsorogni akkor már rég tudtam, ügyesen tipegtem, de kellett minden lépéshez egy fogantyú. Az pedig hol Anyuci nadrágszára volt (néha szoknyája), hol egy asztal, szék, stb.
Alpinista gyakorlatokat kitűnően lehetett Apucin végezni, aki nemhogy tűrte, de még lévezte is. Bevallom, én is.
Szeptember elején már a sportpályán drukkolok és amint nadrágomon lehet látni, mászással még mindig messzebb jutok, mint lépegetéssel.
Egyre merészebb lettem, ide-oda himbálóztam, tökéletesen megtartva egyensúlyomat, sőt még olyan csibészségre is vetemedtem, hogy ilyesztegettem a családomat (itt ismét Erdélyben, szeptember 16-án).
Miután annyira önállósultam a lakásunkban, hogy minden bútor mentén probléma nélkül elsétáltam a lakás bármely zúgába, egy kézzel támaszkodtam meg csupán és zökkenőmentesen haladtam továbbra is. Aztán elmentünk az IKEA-ba és onnantól napokig csak a csomagholópapírral voltam hajlandó sétálni. A fekete volt a kedvencem, de a piros is bevált sétapálcának. Azt tologattam magam előtt látástól vakulásig (kicsit úgy is nézett ki, mint egy vakvezető pálca). Mindez október közepe-vége táján történt.
Azóta bizony már meg se lehet állítani. Szülinapom előtt eltotyogtam egyik széktől a másikig, most már 2 hete a szobák között futkorászok. Akkor gyanús a szüleimnek a helyzet, ha csend van. Mert olyankor valami rossz fát teszek a tűzre. De szerintem ez lesz még külön téma az elkövetkezőkben. Még annyit a lépegetéshez, szaladgáláshoz, hogy mindezt kissé karikalábakkal végzem, kitolom a hasam és a fenekem és ez sokak szerint nagyon vicces. Majd meglátja mindenki milyen szép egyenes lábam lesz... addig csak szórakozzanak rajtam, én addig szaladgálok.

Első szülinap

Ez nem egy torta, hanem egy vonat. Szép és jó minőségű fából. 6 gyetya van rajta, a mozdony pedig eltakarja az 1-es szám egy részét. A 10-edik születésnapomig ezt a vonatot nézhetem minden évben, mert Anyuci előre vette a számokat 10-ig. És mielőtt beköszöntene az advent időszaka, beszámolok a szülinapomról, ugyanis ez volt az első, tehát nagyon fontos volt. Nem feledkezett meg senki se róla, csak a blogolás még nem megy annyira automatikusan egy-egy esemény után.
Szóval erre a NAGY NAPRA eljöttek nagyszüleim 1600 km-ről, ami nem semmi. Bemelegítésként megvolt előbb Apuci szülinapja, majd rá egy hétre, november 4-én az enyém.
Mindenki azt hajtogatja, hogy a gyerek első szülinapja elsősorban a szülők ünnepe. Merthogy először életükben olyan feladatokkal kell megbírkózniuk, mint addig soha. Pici baba, nagy felelősség. A felelősség nem csökken idővel, de a baba egyre nagyobb lesz és rájönnek, a szülők, hogy nem egy olyan ördöngös feladat ez a gyereknevelés, mégha a mai napig is tanácstalanok sokminden mókámmal, kisebb-nagyobb bajommal szemben. Megtanulják, hogy elsősorban egy nagy adag higgadtságra van szükségük, bizalomra ösztöneikkel szemben, bizalomra egymással szemben és főleg határtalan szeretetre - akkor megy minden, mint a karikacsapás.
Így hát éppenséggel nem feledkeztek meg rólam, de hát sokat beszéltek saját magukról is, hogy milyen gazdag lett az életük, amióta megvagyok és hogy hajaj, milyen villámsebesen eltelt ez az év. Anyuci izgult, hogy a meghatottságtól majd elpityeredik, de szerintem egész jól tűrtőztette magát. Szóval általános meghatottság lebegett a levegőben, nagyszüleim szemei is könnybe lábadtak, főleg, amikor átadták Anyucinak azt a szép csokor virágot (lásd lent), amit jelképesen tavalyra is szántak, amikoris nem lehettek jelen születésem napján.
Végre leültünk reggelizni, a vonat és a sok gyertya nagyon tetszett nekem is.

Átugrott egy szomszéd is, Jana, aki bár nekem hozta a lufikat, mégis ő is szüleimnek gratulált... szóval ezt valahogy nem értem.

Mivel előző héten mind egy kissé náthásak voltunk, csak hétfőn, vagyis szülinapom előtt egy nappal hívtak meg szüleim néhány havert. Abból el is jött 3. Később Utaék, az alsó szomszédék is feljöttek gratulálni. Nagymamám és Anyuci sütöttek egy-egy diós és túrós tésztát (aki ezt nem érti, annak süti) és lett egy tisztességes BABAZSÚR. Az első bulim. Az alábbi képet akár bili-bulinak is nevezhetjük.
Georg nem érti, hogy nekem fontos ide-oda tologatni a bilit, abban szállítok ezt-azt.

Nem tudom miért nyújtogatja olyan nagylelkűen nekem ezt a macit, elvégre az enyém, csak kölcsönadtam neki, hogy fogja egy darabig. Mert én nem vagyok olyan...

It's my party and I cry if I want to... Szóval ne higyje senki, hogy könnyű házigazdának lenni. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi kellett, a lényeg az, hogy kipróbáltam megkapom-e, elvégre én vagyok az ünnepelt.
De azért tudok én békésen is játszani, úgy hogy a végén kaptunk Georggal mindketten egy-egy könyvet a kezünkbe.
Ő a "Mindig-éhes hernyó"-sat (ez az Anyuci mindig mindent le kell fordítson. A könyv becsületes címe: Kleine Raupe Nimmersatt) én pedig természetesen egy magyart - hogy értsem is, amit benne ír.
Ha már szülinap, akkor ajándékozás. Szüleimtől kaptam sok-sok szeretetet - no meg azt a vonatot (szóltak mindenkinek, hogy ne hozzanak ajándékot, mert hogy egy ilyen pici babának úgyse kell és hogy az a legjobb ajándék, ha eljönnek - mégis hoztak apróságokat).
Keresztapámtól, vagyis Istitől kaptam egy hintaloval - bocs hintarénszarvast, amit én választottam ki, na vajon hol? Egyből látszik, hogy mely skandináv bútorüzlet áruja. Pöckösen ülök rajta...
...sőt még Apucit is tudom ijesztegetni, aki csak úgy remeg a félelemtől a kanapén.
Hosszú és szép nap volt - így ide-oda libegek ajándékhintámon (nagymamáéktól van + az az elegáns mellény, ami ugye milyen jól áll). Kis felszusszanás után jöhet a következő szülinap.

Végre itthon!

Az elmúlt hetekben nem volt időm írni, mert rengeteget utaztam. Voltam Budapesten, Gyöngyösön, Debrecenben (az volt a cél), ismét Budapesten, Berlinben, majd néhány órás otthoni tartózkodás után ismét felkerekedtünk, ezennel Nordhasuenbe. Anyucit kísértem szolgálati útjain. Példásan viselkedtem mindenhol, meg is dícsért mindenki, Anyuci kimondottan büszke volt rám, mert utólag bevallotta, hogy félt, hogy nem bírom a strapát, elvégre nem gyerekbarát és gyerekeknek való helyeken jártunk.
De én megálltam mindenhol a helyemet. A kiállítás helyszínén elszórakoztam és elszórakoztattam a társaságot kedvenc játékommal. Mivel már ügyesen járok, ezért kimondottan érdekes volt a sima padlón gördíteni Cini-egérkémet.

De ne mondja senki, hogy nem segítettem, ahol tudtam. Anyuci persze különösen vigyázott arra, hogy ne hányódjon szerteszét semmilyen éles és szúrós csavar meg bügyüsz, de én mindig mindent megmutattam mielőtt a számba tettem volna. Ne ijedjen meg senki, ez a kábel épp veszélytelen:

Az igazság az, hogy hiába mérhettem fel a kiállítóterem nagyságát és hiába segítettem Marika takarító néninek (akit már szeptemberben megismertem és nagyon aranyos) abban, hogy fel-fertöröltem a padlót, mert a legtöbbet mégis Anyuci hátán voltam és onnan néztem a történteket, vagy éppen szundítottam egy nagyot, ha épp unalmas lett a látnivaló. Ezért már vártam, hogy továbblépjünk, főleg, hogy tudtam nemsokára látni fogom Budapesten Lea barátnőmet. Tehát sűrgettem Anyucit ahogy csak tudtam.

A Leával való viharos találkozásról sajnos nincs képünk, de a lényeg az, hogy nagyon örültünk egymásnak, szó szerint nekiestünk egymásnak... felváltva: én szerdán Leának, ő pedig nekem csütörtökön. Hanna (Lea mamája) mondta, hogy Leának furcsa, hogy júliusban még egy mászó Félixet hagyott Jénában, most pedig ez a Félix ide-oda totyog. Együtt is fürödtünk és szerintem az egy barátságnak nagyon jó alap.

Végre aztán felkerekedtünk és visszarepültünk Németországba, ahol már repesve várt Apuci. Amíg Anyuci szemináriumot tartott, addig mi összebújtunk a szálloda összetolt ágyán és bepótoltuk a külön töltött napokat.

De hát mint minden, a szeminárium is lejárt, Anyuci hazarobogott velünk a szolgálati kocsin, de miközben beparkolta a garázsba azt a behemót Opelt, sietett - mint szokott - és kificamította a bokáját. Minden jó, ha a vége jó - ebből a bokaficamból én is hasznot húztam, ugyanis egész héten itthon volt Anyuci velem.

És hogy még egy közhelyet utánadobjak: mindenhol jó, de a legeslegjobb otthon: