Nincs rossz idő...

...csak nem megfelelő öltözet - ez az általános nézet Németországban. Anyuci nagyon élvezi, hogy a németek minden időjárást kihasználva bebugyolálják csemetéiket, saját magukat felfegyverzik esernyővel, esőkabáttal és hasonló vicces eszközökkel, majd az időjárásjelentéssel dacolva kirándulnak vagy játszótérre mennek. Ez történt legjobb haverom szülinapján is. A programot már régesrégen leszögezte Anyuci barátnője, vagyis Mio anyukája, hogyjátszótérre is megyünk. Október 23-án habár szép idő volt (az őszi körülmények között), de nyirkos volt a levegő, a parkban a fű és a homokozóban a homok, a szél is elég csípősen fújt. Sebaj, hiszen volt nekünk vadonatúj vízhatlan ún. homokozónadrágunk, amivel hempereghettünk kedvünk szerint a homokban. Jó volt, kicsit odafagyott a kezem, de amúgy mindenem száraz maradt. Ezt a bulit még szivesen megismételném.

Biztonság

A mi lakásunk nem valami gyerekbarát. Szüleimnek lett volna idejük az elmúlt 11 hónapban ezen valamit változtatni. Pl. az alsó polcokról a rendetlenül elhelyezett folyóiratokat fennebb rakni, vagy akár kidobni, kisebb-vékonyabb könyveket szintén máshova helyezni, apró tárgyakat ne szanaszét hagyni a lakásban (hiszen minden pici tárgyon írja, hogy 3 éven aluliaknak tilos kezükügyébe tenni), a drága lapos tévét a falra akasztani. De mivel nem akarnak kitenni semmilyen veszélynek (még szerencse), így hát lépten-nyomon követnek. Mire kiderült, hogy szeretem nyitogatni a szekrények ajtaját, úgy a fürdőben, mint a konyhában (és ugye azok a szekrények tele vannak érdekesebbnél érdekesebb vegyszerekkel), Anyuci eldöntötte, hogy tenni kell valamit. Rendeltek is biztonsági tépőzáras és kapcsos szekrényajtózárt. Azóta pedig ahányszor kinyitná valaki a konyhában a kagyló alatti szekrényt, visszafojt egy-egy kitörést, mert mindig megfeledkeznek róla, hogy ott van. Ha pedig én akarom kinyitni ugyanazt a szekrényt, elbajlódok a tépőzárral egy darabig, és odaadom Anyucinak, hogy dolgom végezte után ismét rátehesse az ajtóra.

A fürdőszobai kapoccsal elszórakozom még egy darabig, de majd jelzem, ha sikerült kibontanom...

Egérfogó

Kisegér, kisegér, minden lyukba belefér. Hol is lehet?

Megvan!

Ezt az egérvégű rudat tologatom naphosszat, szerintem az alsó szomszédaim ezt kevésbé élvezik, mert olykor rámjön a döngethetnék a jó akusztikájú, szőnyegtelen padlón.

Lépcsők

Imádok lépcsőt mászni! Csak hagynák... Csak úgy lesem, hogy mikor nyílik az ajtó, pl. ha Apuci (alias Papa) leviszi a szemetet vagy lemegy az újságért. Olyankor kisurranok és irány a felsőbb emeletekre. Már háromszor megmásztam 48 lépcsőt, tovább nem lehetett, mert elértük a padlást, pedig még bírtam volna. Olyankor mindig a sarkamban van hol Anyuci hol Apuci, mert félnek, hogy vissza találok esni. Olyankor hol azt hallom, hogy "Háttal, kicsi szivem, háttal!" vagy "Rückwärts Félix!" - és van hogy meg is szivlelem, de eddig csak 2-3 lépcsőfok erejéig jön össze. El kell még lessem Mio barátomtól, mert ő már nagyon ügyesen tud visszafelé menni a lépcsőn.

Jaj, és mondtam már, hogy tipegtem 2 lépést támasz nélkül? Sok térdhajlítást is tudok csinálni, Anyuci próbált utánozni, de a harmadik után azt mondta, hogy nem muszáj.

Hobbik

Sokmindent tudok és szeretek csinálni. Ebből egy kis ízelítőt:

Szabadidőmben néha zongorázok egy kicsit.

Olykor Apucit is kísérem a zongorán - és ő ezt nagyon értékeli.

Ám feladataimról sem feledkezem meg, tehát szorgosan blogolok, emaileket írok, kisegítem szüleimet stresszes munkájukban:

Olykor játszom is kevdenc haverommal, Mioval, aki nagyon jó evő, lásd az udvari homokozónkban alig maradt lapátolnivaló homok:

Sebaj, közel van a játszótér, oda is kijárok néha:

Mivel szüleim mindent szanaszét szórnak, ezért kötelességemnek érzem rendszeresen rendet csinálni - így a pelenkáimat csak én válogatom, teszem-veszem:

És persze szorgoskodom a háztartásban is, mert mit is csinálnának a segítségem nélkül. Pl. mosás után én is hozzájárulok a teregetéshez:


De azért legeslegszivesebben Anyuci szoknyáján lógok...

Család

Mint előzőleg írtam, nagyobb családom nincs a közelemben, tehát Dél-Németország (tőlünk 600 km) és Erdély (1500 km) között ingázunk, ha pl. nagyszülőket akarunk látni. Eddig sokkal gyakrabban láttam az erdélyi családomat, így néhány képet is bemutatok az anyai rokonságról.

Nagyszüleim (akik nagyon odavannak és már sokszor vigyáztak rám, pl. ha szüleim dolgoztak, vagy ha épp aludni akartak és én nem - és akik nemsokára meglátogatnak, mert ugyebár egyéves leszek).

Anyai ágon van egy dédnagymamám, aki mindig meghatódik, ha meglátogatjuk.

Dédnagytatám is van, aki keresztelőmre még verset is írt.

Kikhez mindig közel vagyok,
Most is el nem maradhatok,
Veletek hű áldást kérve
Hunor-Félix életére.
Hunor, jössz az ős mondából,
Félix - Róma világából.
Boldog vadász, sose feledd:
Kitartásod célra vezet!
Segesvár, 2008. augusztus 3-án

Dédnagyapa (Tátesz)

Tehát van amiért felnézzek rá.

Sok szép kép van a neten nemcsak rólam, de családomról is és ezt Anyuci szorgosan és nagyon kreatívan blogoló unokatestvére, Annamária tette közzé. Melegen ajánlom a következő oldalt, ahol nemcsak ezt:
http://akosaba.blogspot.com/search?q=f%C3%A9lix+hunor
de a többit is érdemes megnézni.

Félix a boldog és szerencsés

Ha valaki azt hinné, hogy azért kaptam ezt a nevet, mert Anyuci gyerekkorában gyakran járt a termálfürdőre nyaralni, az óriásit téved. De mivel jó a hunorérzéke (bocs, humorérzéke), elvitt nosztalgiázni erre a helyre és ezt meg kellett örökíteni. Születésem napján a következőket írta Anyuci nagynénje, Vera néni (az nekem nagy-nagynénim?):

Felix - jelentése szerencsés, boldogság

A Hunor címszónál ez olvasható a Révai Nagy Lexikonban:

"...Hunor és Magyar a magyarok és hunnok ősei ... a magyarok a hunnok egyenes ivadékai, s ennek megfelelően Árpádot nem Magyartól, hanem Hunortól származtatták. A Hunor név különben nem hunn, hanem hunugur vagy hungar névvel függ össze. "

Jaj, még annyit, hogy hiába élünk Németországban, szüleim kiverekedték, hogy ékezettel írják a nevemet, ami pl. az útlevelemben benne is van.

És Félix fürdőn nagyon jól telt.

...ami eddig történt...

11 hónapos elmúltam, pontosabban november 4-én leszek 1 éves. Leszámítva a születésem óta 3 hónapig tartó hasgörcsöket, amit rajtam kívül bizony az egész család megszenvedett, nem voltam egyáltalán beteg (ilyenkor Anyuci, alias Mama kopog egyet valami fában, vagy a fején). Hat hónapos koromban, első két fogam kibújtakor kissé betaknyosodtam, az oltásokat is nagyon jól bírtam. Van már augusztustól összesen 6 fogam (négy fent és kettő lent), mostanában kezdem használni is őket - eddig utáltam minden szilárd és nem pépesített állagot, mert folyton megakadt a torkomon. Most már az almába is bátran beleharapok. Nagyszüleim látogatásakor júniusban gyors léptekben kellett fejlődnöm, hogy lássák milyen ügyes unokájuk van, így átestem azon a frusztráló időszakon, amikor hátrafele csúsztam csupán és elindultam négykézláb. Rá néhány napra fel is húztam magam egyedül, azóta büszkén állok, egyre biztosabban támasz nélkül is.
Nyelvi fejlődésem még megfejthetetlen. Hogy melyik nyelvet fogok előbb beszélni, az még mindenki számára rejtély. Néhány hetes korom óta szeretem az "ó"-t, régen a sírást egy elnyújtott ó-val fejeztem be. Mostanában kétféle ó-t használok: a rövidet és hirtelent akkor vetem be, mikor különösen érdekel valami - ilyenkor nyújtom a kezem is, mert kell, de azonnal. A hosszúra nyújtott "ó" lehet csodálkozás vagy éppenséggel csodálat jele és Anyuci szomszédja szerint (aki beszédműveléssel foglalkozik és a logopédiához is ért) nagyon jó a technikám, mert kitartóan és hosszan csücsörítek. Kb. július óta mássalhangzókkal is gazdagodott a szókincsem, egy időben azt mondtam, hogy "gyegyetyetya", amire Apuci (alias Papa) rávágta, hogy "ez a gyerek azt mondja, hogy GYERTYA" (és ha ezt Apuci mondja, akkor így igaz, mert ő nem ismer sok magyar szót, de ezt kimondottan értette). Anyuci egy barátnője pedig azt mondta, hogy az tutti, hogy magyarul van. Volt egy időszak, amikor azt mondtam, hogy "mamama", de erről leszoktam, újabban a "tátátetá"-gyakorlom, sőt a "wauwau" is előfordul a szókincsemben. Ilyenkor legtöbbször a kutyát értem.
Tegnap az orvos néni, amikor az U6-oson voltunk (így hívják itt a fejlődési ellenőrzéseket, ami a német Untersuchung, vagyis vizsgálat rövidítése - és nem nehéz kitalálni, hogy ez a hatodik volt) azt mondta, hogy nagyon jól fejlődök, hagyjanak a szüleim mászni, mert az jobb, mint idő előtt elindulni. Persze nem árultuk el neki, hogy én saját magamtól körbejárom az asztalt, a kanapé, ágy és akármi más szélén alig kapszkodva járok.
Egyszóval meg van velem mindenki elégedve... eddig.

Végre én is blogolok!

Hónapok óta nyaggatom szüleimet, hogy végre én is blogolhassak. Már közel egy éves vagyok és rólam alig van feljegyzés, szüleim már most alig emlékeznek arra, hogy pl. 4 hónapos koromban mit tudtam, mit csináltam. Közben követem a többi kis- és nagygyerek blogját (pl. egy 3 hetes haveromnak már hónpok óta van blogja) és reménykedem, hogy megszállja végre a szüleimet is az ihlet. Az én esetemben azért is nagyon fontos, mert családom nagy része nincs is a közelünkben és így nehezen követhetik fejlődésemet. Azonkívül Anyucim (alias Mama) nyugodtan vezethetett volna babanaplót. De ő csak nagyokat sóhajtozik, hogy milyen hamar eltelt ez az év és hogy semmire sincs ideje. Az igazság az, hogy szüleim sokat dolgoznak.

Na de most, harmadik nekifutás után végre én is itt vagyok a virtuális világban és nagyon örülök neki.
Ha Apuci (alias Papa) is közreműködik, akkor kétnyelvű blogom lesz, ugyanis abban a nehéz és ugyanakkor szerencsés helyzetben vagyok, hogy kétnyelvű nevelésben van részem. Anyuci legnagyobb félelme, hogy nem tanulok meg magyarul, de szerintem ok nincs az aggodalomra, hiszen vele, nagyszüleimmel és a rokonság többi részével mindig magyarul fogok beszélni. Majd elég lesz akkor sopánkodni, ha tényleg beválik a félelme.