Esküvőn a Türingiai Erdőben

Július első hétvégéjén esküvőre mentünk a Türingiai Erdőbe. Nem, nem a vadonban modták ki barátaink a boldogító igent, a Türingiai Erdő egy hegylánc Türinigia délnyugati, valamint Bajorország északi részén. Jana, a menyasszony Sonneberg-i (volt NDK), a lakodalom pedig már néhány kilométerrel messzebb, Bajorországban volt, egy idillikus helyen, ahol el is voltunk szállásolva.
Minden korosztálynak volt ott valami szép és érdekes, de főleg nekünk, gyerekeknek.
Amit egyből odaérkezésünk után kipróbáltunk, az a trambulin volt, ide-oda ugráltam és nagyon viccesnek találtam, hogy mozog alattam a talaj.



Miután kipróbáltuk a játszóteret is, megnéztünk néhány állatot, majd felkerekedtünk, mert bizony nem játszani jöttünk ide.
Péntek este leány / legénybúcsú volt Janaék kertjében (németül tulajdonképpen "Polterabend"-nek hívják, ami a szótár szerint "zajos mulatság az esküvőt megelőző estén" - na jó... Különben a zajt az a sok edény okozza, amit a vendégek hoznak és nagy élvezettel odavágnak, hogy az egész környék csörömpöl. Elvégre a törött cserép szerencsét hoz).
Én egyből rátaláltam Carla barátnőmre, akivel néhány héttel ezelőtt már jót játszodtam. Nagyon jó volt, hogy bárhová rángattam, jött.


Hancurozásainkat csupán szüleim puszizuhataga szakított meg, ami elől nehéz volt kitérni. De tűrtem, néha én is osztogattam.


Habár késő estig buliztam, reggel barikák mekegésére ébredtem, ezért az esküvő előtt kimentünk felfedezni a szálloda környékét. A kecskéknek elég nagy pázsituk volt, mégis szivesebben ették az én kezemből a füvet.


Ugyanezt kipróbáltam a lovakkal is, de azt hiszem egy kis időre van szükségem, amíg összemelegszem velük. Volt egy szamár is, akit előszeretettel utánoztam, végre egy állat, ami mindkét nyelven egyformán "beszél"! IÁÁ!

Ilyen nagy traktoron még sosem ültem! Vagány!


A helyzet az volt, hogy a délelőtti sok élmény eléggé kifárasztott, nemcsak az ebédemet aludtam el, hanem a fontos esemény ama részét is, amiért tulajdonképpen megtettük azt a nagy utat. Sebaj hallgatták elegen a ceremóniát.


Vissza a szállodába, ahol keződött a lakomázás és a dinom-dánom.
Ó! Láttátok?!

Lufikat fújnak tele héliummal és ráaggatnak cetlikre írt jókívánságokat. Nagyon szép és szines szokás!

Majd utána égnek eregetik őket, hogy az ífjú pár jókívánságai meghallgattassék.


Újabb program, ez alkalommal a gyerekeknek. Nekem ebben van praxisom, mert otthon is fújom időnként a buborékokat.


A nagy tömegben néha-néha összefutok Anyucival is.

Megtanítjuk Johannt simogatni. Én ennek művészetét már rég ismerem és gyöngéden alkalmazom, miközben mondogatom, hogy "áj-áj".

Még mielőtt csoportképet készítenénk a barátainkkal, hívom a lovakat: "Lóóó!"


Hát jön is egy, még meg is simogatom.
Barátainkkal, középen Jana és Alexander, az ífjú házaspár:

A buli nekem éjfélig tart: degeszre eszeme magam finomabbnál finomabb falatokkal, táncolok Carlaval és a többi gyerkőccel. Habár utánozom fiatalabb gyerektársaimat és időnként négykézláb mászok, az alábbi képen éppen bámulom magam az asztal alsó lapjának tükrében.

Apuci végülis lefeküdt velem, mert nem működött volna a bébifon, a mi szobánk ugyanis egy másik épületben volt, mint a buli. Anyuci pedig kitáncolta magát, mint utoljára évek óta.
Vasárnap kénzelmesen reggeliztünk a vendégekkel, elcsevegtünk erről-arról, sétáltunk még egyet a gyönyörű telken, megnéztük a nyuszikat is és búcsúzóul ugráltunk még egyet a trambulinon.
Ez jó volt. Ide még jövünk!

Családfa(l)

Néhány héttel ezelőtt Anyuci összegyűjtött néhány családi fotót, kinagyította, laminálta és gyerekszobám ajtajára fejmagasságba ragasztotta őket.



Tata, Nagymama, Isti, Oma, Opa, Xenia, Lilith, David és a szüleim vannak rajta. Így bármilyen messze is vannak, akármikor megnézhetem őket, mindig előttem vannak, beszélhetek hozzájuk, gyakorolhatom a nevüket. Nagymamáék miután elmentek attól tartottak, hogy egyhamar elfelejtem őket. Nem is tudom, hogy is juthatott eszükbe ilyesmi?!! Ha szól a telefon (és úgy Anyuci, mint Apuci otthon vannak), akkor egyből kiáltom, hogy Ttatta! Ha bekapcsolják a számítógépet és elhessegetnek előle, akkor csak úgy potyognak a krokodilkönnyeim miközben hajtogatom, hogy Ttatta! Ttatta! Mert a minap beszéltünk skype-on, tehát most már értem, hogy mire való a számítógép... csak azt nem tudom miért jelenik meg olyan ritkán Ttatta! Néha nagymamára is azt mondom, hogy Tata (legtöbbször viszont 2 t-vel hangsúlyozom), néha azt, hogy Momo, de kissé össze vagyok zavarodva, ugyanis Nagymama saját magát Mamának nevezte, viszont én Anyucit hívom így, hiába erősködik Anyuci, hogy ő Anyuci. Tehát ezt is ki kell még tapasztalni, hogy hogy a legjobb. Istit még nem mondom, csak mutatom.
Oma, Opa aránylag könnyű, habár lefaragom még az elejét: Má és Pá marad belőlük. Igaz újabban szinte minden idősebb bácsit Pá-nak szólítok.
Dávidot majd máskor gyakorolom, Lilith a kedvencem, ő nekem Lillle, Xenia pedig hol néni, hol semmi...
Nem könnyű, de igyekszem.
A legkönnyebb Mámá és Pápá, mindenféle hanglejtésben.