Esküvőn a Türingiai Erdőben

Július első hétvégéjén esküvőre mentünk a Türingiai Erdőbe. Nem, nem a vadonban modták ki barátaink a boldogító igent, a Türingiai Erdő egy hegylánc Türinigia délnyugati, valamint Bajorország északi részén. Jana, a menyasszony Sonneberg-i (volt NDK), a lakodalom pedig már néhány kilométerrel messzebb, Bajorországban volt, egy idillikus helyen, ahol el is voltunk szállásolva.
Minden korosztálynak volt ott valami szép és érdekes, de főleg nekünk, gyerekeknek.
Amit egyből odaérkezésünk után kipróbáltunk, az a trambulin volt, ide-oda ugráltam és nagyon viccesnek találtam, hogy mozog alattam a talaj.



Miután kipróbáltuk a játszóteret is, megnéztünk néhány állatot, majd felkerekedtünk, mert bizony nem játszani jöttünk ide.
Péntek este leány / legénybúcsú volt Janaék kertjében (németül tulajdonképpen "Polterabend"-nek hívják, ami a szótár szerint "zajos mulatság az esküvőt megelőző estén" - na jó... Különben a zajt az a sok edény okozza, amit a vendégek hoznak és nagy élvezettel odavágnak, hogy az egész környék csörömpöl. Elvégre a törött cserép szerencsét hoz).
Én egyből rátaláltam Carla barátnőmre, akivel néhány héttel ezelőtt már jót játszodtam. Nagyon jó volt, hogy bárhová rángattam, jött.


Hancurozásainkat csupán szüleim puszizuhataga szakított meg, ami elől nehéz volt kitérni. De tűrtem, néha én is osztogattam.


Habár késő estig buliztam, reggel barikák mekegésére ébredtem, ezért az esküvő előtt kimentünk felfedezni a szálloda környékét. A kecskéknek elég nagy pázsituk volt, mégis szivesebben ették az én kezemből a füvet.


Ugyanezt kipróbáltam a lovakkal is, de azt hiszem egy kis időre van szükségem, amíg összemelegszem velük. Volt egy szamár is, akit előszeretettel utánoztam, végre egy állat, ami mindkét nyelven egyformán "beszél"! IÁÁ!

Ilyen nagy traktoron még sosem ültem! Vagány!


A helyzet az volt, hogy a délelőtti sok élmény eléggé kifárasztott, nemcsak az ebédemet aludtam el, hanem a fontos esemény ama részét is, amiért tulajdonképpen megtettük azt a nagy utat. Sebaj hallgatták elegen a ceremóniát.


Vissza a szállodába, ahol keződött a lakomázás és a dinom-dánom.
Ó! Láttátok?!

Lufikat fújnak tele héliummal és ráaggatnak cetlikre írt jókívánságokat. Nagyon szép és szines szokás!

Majd utána égnek eregetik őket, hogy az ífjú pár jókívánságai meghallgattassék.


Újabb program, ez alkalommal a gyerekeknek. Nekem ebben van praxisom, mert otthon is fújom időnként a buborékokat.


A nagy tömegben néha-néha összefutok Anyucival is.

Megtanítjuk Johannt simogatni. Én ennek művészetét már rég ismerem és gyöngéden alkalmazom, miközben mondogatom, hogy "áj-áj".

Még mielőtt csoportképet készítenénk a barátainkkal, hívom a lovakat: "Lóóó!"


Hát jön is egy, még meg is simogatom.
Barátainkkal, középen Jana és Alexander, az ífjú házaspár:

A buli nekem éjfélig tart: degeszre eszeme magam finomabbnál finomabb falatokkal, táncolok Carlaval és a többi gyerkőccel. Habár utánozom fiatalabb gyerektársaimat és időnként négykézláb mászok, az alábbi képen éppen bámulom magam az asztal alsó lapjának tükrében.

Apuci végülis lefeküdt velem, mert nem működött volna a bébifon, a mi szobánk ugyanis egy másik épületben volt, mint a buli. Anyuci pedig kitáncolta magát, mint utoljára évek óta.
Vasárnap kénzelmesen reggeliztünk a vendégekkel, elcsevegtünk erről-arról, sétáltunk még egyet a gyönyörű telken, megnéztük a nyuszikat is és búcsúzóul ugráltunk még egyet a trambulinon.
Ez jó volt. Ide még jövünk!

Családfa(l)

Néhány héttel ezelőtt Anyuci összegyűjtött néhány családi fotót, kinagyította, laminálta és gyerekszobám ajtajára fejmagasságba ragasztotta őket.



Tata, Nagymama, Isti, Oma, Opa, Xenia, Lilith, David és a szüleim vannak rajta. Így bármilyen messze is vannak, akármikor megnézhetem őket, mindig előttem vannak, beszélhetek hozzájuk, gyakorolhatom a nevüket. Nagymamáék miután elmentek attól tartottak, hogy egyhamar elfelejtem őket. Nem is tudom, hogy is juthatott eszükbe ilyesmi?!! Ha szól a telefon (és úgy Anyuci, mint Apuci otthon vannak), akkor egyből kiáltom, hogy Ttatta! Ha bekapcsolják a számítógépet és elhessegetnek előle, akkor csak úgy potyognak a krokodilkönnyeim miközben hajtogatom, hogy Ttatta! Ttatta! Mert a minap beszéltünk skype-on, tehát most már értem, hogy mire való a számítógép... csak azt nem tudom miért jelenik meg olyan ritkán Ttatta! Néha nagymamára is azt mondom, hogy Tata (legtöbbször viszont 2 t-vel hangsúlyozom), néha azt, hogy Momo, de kissé össze vagyok zavarodva, ugyanis Nagymama saját magát Mamának nevezte, viszont én Anyucit hívom így, hiába erősködik Anyuci, hogy ő Anyuci. Tehát ezt is ki kell még tapasztalni, hogy hogy a legjobb. Istit még nem mondom, csak mutatom.
Oma, Opa aránylag könnyű, habár lefaragom még az elejét: Má és Pá marad belőlük. Igaz újabban szinte minden idősebb bácsit Pá-nak szólítok.
Dávidot majd máskor gyakorolom, Lilith a kedvencem, ő nekem Lillle, Xenia pedig hol néni, hol semmi...
Nem könnyű, de igyekszem.
A legkönnyebb Mámá és Pápá, mindenféle hanglejtésben.

Falun

Vasárnap kimetünk falura Jénától kb. 20 km-re. Susi és barátom Mio (akinek a nevét végre megtanultam: Miaa) társaságában ellátogattunk egy házhoz, amit diákok laknak, megvették kevés pénzért, viszont rengeteg munkát fektettek bele. Sok gyerek társaságában elindultam felfedezni a falusi életet...

Homokozó, csúszda és sok más játék várt ránk, én persze, amit lehetett kipróbáltam.


Megtaláltam a barikákat! Tényleg azt mondják, hogy Meee, így eltársalogtunk egy darabig.

Legújabb kedvenc szavam a Bagger (bagga), ami annyit jelent, hogy markológép, de hiába hajtogatja nekem Anyuci ezt magyarul, képtelen vagyok megjegyezni.
Nem semmi egy ilyen nagy gép mellett állni.

Viszont be kellett teljek a kisebb gyerekváltozattal, ami igazán szórakoztató volt.


A munka után jöhetett a kiérdemelt vacsora lencseleves formájában, amit Apuci szorgalmasan megfújt nekem és tologatta a számba, miközben én bámészkodtam.

A következő kép nem optikai csalódás vagy trükk... A sok kutya majdhogynem elérte a gyerekek számát, ide-oda sétáltak, meg-megszimatoltak (Anyuci rémületére), de alaptalan volt az ijedelem (nem az enyém, a szüleimé), mert mind egy szálig szelidek, barátságosak voltak, ha egyáltalán számba vettek.


Végre volt egy napsütéses és aránylag meleg vasárnapunk. Szép volt, jó volt.

Tutu

Szüleim zöld korszaka véget ért... Ígyhát vettek egy zöld(szerű) autót. Véletlen volt, hogy valaki Weimarban éppen árulta a 8 éves KIA-ját (mely márkáról mi eddig sose hallottunk... de mondjuk ez még nem jelent semmit), megnézte Anyuci, szinte elájult a felelősségérzettől, hogy ő kell eldöntse, tetszik-e, jó-e a kocsi és egy szerelői beszélgetés után lepengette a pénzt és vért izzadva hazavezette Jénába. Apuci el volt tőle ragadtatva és mivel egyikük se ért igazából az autó belső szerveihez, eldöntötték, hogy bíznak a szerelőben.

Aki kitalálja, hogy mit is jelent a rendszám, kap egy piros pontot.

Nekem is tetszik, főleg, ha elöl ülhetek. Ez elég ritkán fordul elő, mert Anyuci jár vele munkába és most már szinte 2 hónap gyakorlat után már nem zavarja annyira a forgalmat.

Előbb Olinak akarták keresztelni színe miatt, de mivel nem új, félő, hogy időnként rá kell majd ripakodniuk (pl. ha nem indul be vagy hasonló okok miatt) és nem akartak már eleve Oli barátunkkal haragot, ha kritikus esetekben ő pont az autó közelében lenne. Így megkérdeztek engem és én egyből Tutu-nak kereszteltem.



Fölösleges utakat viszont nem teszünk vele, egyrészt mert szüleim szivük mélyén megmaradtak zöldeknek, másrészt pedig butaság elrobogni, miután nagy nehezen találnak a ház előtt egy parkolatnyi helyet. Azonkívül sokkal kényelmesebb Jéna központjába besétálni, gondtalanul, hogy nem kell dugóban állni és hogy nem kell parkolót keresni.

Reméljük még sokáig lesz örömünk benne.

Köln

Felkerekedtünk egy rövid hétvége erejéig meglátogatni az eddig sose látott családot. Ezt én se igazán értettem, de a helyzet az, hogy pl. Anyuci se ismerte még Oma testvérét és annak családját. Hébe hóba kaptunk egy-egy képeslapot, gratuláltak születésemkor vagy szüleim esküvőjére. Most viszont volt egy konkrét meghívásunk Tante Mica, Oma testvérének 85-ik születésnapjára. Így hát felkerekedtünk június első szombatján és vonatoztunk egyet nyugat irányába, Kölnbe. Bár az út közel 7 órás volt, én nagyon élveztem... legalábbis az elején.


Tante Mica lányánál, vagyis Apuci unokatestvérénél (aki 15 évvel idősebb Apucinál), Stellánál szálltunk meg, és persze előnye volt e látogatásnak, hogy így a saarbrückeni nagyszüleimet valamint unokatestvéreimet is láthattam. Ez itt balra Oma testvérével, Micaval (ők se találkoztak már nagyon régóta).

Stella és tenkintélyes bajszú férje Walter nagyon, de nagyon kedvesek voltak. Köln egy külvárosában laknak egy nagyon szép házban és olyan volt, minta már nagyon régóta ismernénk egymást.


Walter, akinek 3 fia van Stellaval, de még nincs unokája, nagyon sokat foglalkozott velem és mivel én ezt nagyon élveztem, ide-oda hurcoltattam magam.

Anyuci hosszan elbeszélgetett Stellával a családról, a horvátországi valamint magyarországi gyökerekről. Oma édesanyja ugyanis Villányból származik. Stella kimondottan örült annak, hogy Anyuci magyarul beszél velem, úgy érezte, hogy ezzel bezárul egy eddig csonka kör. Az ő 3 fia nem tanult meg horvátul, pedig Stella Horvátországban született ott nőtt fel 14 éves koráig, úgy, hogy csak horvátul tudott. Ők svábokként vándoroltak ki annak idején Németországba, de ott tiltották a német nyelvet. Xenia keresztanyám nagyon sajnálja, hogy ők mind nem tanultak meg horvátul - de ez valamelyest érthető, mert pont olyan, mintha Anyuci engem románra tanítana. Tante Mica viszont a mai napig is horvátul beszél Stellával.
Amíg a nagyok ilyen fontos dolgokkal töltötték az időt, addig én vígan játszadoztam unokatestvéreimmel, főleg Lilith-tel.

Már húsvét óta nem találkoztunk!

Bizony meglógtam a családi összefüggések órájáról, így kissé tanácstalanul álltam a sok ember előtt, akik mind a Zagreb nevű vendéglőbe jöttek Tante Micat felköszönteni.

Valaki érti ezt?!

Stella bátyja Drago, ő nekem tehát a nagybácsim. Viszont akkor az unokájának én vagyok a valahányadik fokú nagybácsija!!! Ez a lány, aki a háttérben 14 évesen mosolyog, az én unokahúgom lenne???


Ez egy kicsit sok így egyszerre, de szerencsére ott van Apuci és Xenia, akik nyugtatnak és bizonygatják, hogy van ennél komplikáltabb helyzet is...

A végén aztán mégis úgy döntök, hogy átköltöztetem a bulit a Zagreb étterem lépcsőházába, ahol Lilith-tel nagyon jól elszórakoztam.





Sajnos a hétvége nagyon hamar eltelt, következő nap alig volt egy kis időnk megcsodálni Lucky-t, a család fekete kandúrját, akivel elég jól eltársalogtam, mert már elég rég megtanultam azt, hogy Miaaau.




Ide még biztosan jövünk és nem várjuk meg míg eltelik egy újabb évtized. A vendégszeretetet mi is szivesen viszonozzuk Jénában!

Csak úgy telnek a hónapok!

Ugye, milyen nagy fiú lettem?!
Bizony nekünk is volt karácsonyunk... sőt húsvétunk is. És hogy erről nem annak idején számoltam be, számos oka van: hanyagság, időhiány, sok munka valamint számos betegség és vírus nálunk és a számítógépnél.
Minden második nap azzal a gondolattal keltem fel, hogy ez az a nap, amelyiken végre behozom a blogon azt a sok eseményt, ami az elmúlt hónapokban történt. Írni akartam első erdélyi karácsonyomról, vagy nagyszüleim megérkezéséről januárban, vagy arról, hogy megtörtént az elválasztás, amit úgy én, mint Anyuci is keservesen megszenvedtünk. Nagymama 60.-ik születésnapjáról, vagy arról, hogy kezdtem napközibe járni. Az egyhetes mallorca-i utazásunk se került fel ide, vagy a húsvét, pünkösd, névnapom. A mai nap semmilyen eseményhez se kötődik, de lehet annyiban esemény, hogy ma nem aludt el Anyuci miközben engem altatott, nem érdekelte a mosogatás, háztartás, káosz megszüntetése.
A felsorolt eseményeket bizonyisten behozom, márcsak a sok szép kép miatt is - azonkívül semmi az ég világon nincs, ami rohamos fejlődésemet dokumentálja. Ezt majd fordított sorrendben teszem, hátha ez év decemberéig bepótolom a karácsonyi beszámolót (mert ugye ez volt az első tudatos karácsonyom...).
Akkor hát induljon a beszámolók maratona!