Néhány héttel ezelőtt Anyuci összegyűjtött néhány családi fotót, kinagyította, laminálta és gyerekszobám ajtajára fejmagasságba ragasztotta őket.
Tata, Nagymama, Isti, Oma, Opa, Xenia, Lilith, David és a szüleim vannak rajta. Így bármilyen messze is vannak, akármikor megnézhetem őket, mindig előttem vannak, beszélhetek hozzájuk, gyakorolhatom a nevüket. Nagymamáék miután elmentek attól tartottak, hogy egyhamar elfelejtem őket. Nem is tudom, hogy is juthatott eszükbe ilyesmi?!! Ha szól a telefon (és úgy Anyuci, mint Apuci otthon vannak), akkor egyből kiáltom, hogy Ttatta! Ha bekapcsolják a számítógépet és elhessegetnek előle, akkor csak úgy potyognak a krokodilkönnyeim miközben hajtogatom, hogy Ttatta! Ttatta! Mert a minap beszéltünk skype-on, tehát most már értem, hogy mire való a számítógép... csak azt nem tudom miért jelenik meg olyan ritkán Ttatta! Néha nagymamára is azt mondom, hogy Tata (legtöbbször viszont 2 t-vel hangsúlyozom), néha azt, hogy Momo, de kissé össze vagyok zavarodva, ugyanis Nagymama saját magát Mamának nevezte, viszont én Anyucit hívom így, hiába erősködik Anyuci, hogy ő Anyuci. Tehát ezt is ki kell még tapasztalni, hogy hogy a legjobb. Istit még nem mondom, csak mutatom.Oma, Opa aránylag könnyű, habár lefaragom még az elejét: Má és Pá marad belőlük. Igaz újabban szinte minden idősebb bácsit Pá-nak szólítok.
Dávidot majd máskor gyakorolom, Lilith a kedvencem, ő nekem Lillle, Xenia pedig hol néni, hol semmi...
Nem könnyű, de igyekszem.
A legkönnyebb Mámá és Pápá, mindenféle hanglejtésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése