Hónapok óta nyaggatom szüleimet, hogy végre én is blogolhassak. Már közel egy éves vagyok és rólam alig van feljegyzés, szüleim már most alig emlékeznek arra, hogy pl. 4 hónapos koromban mit tudtam, mit csináltam. Közben követem a többi kis- és nagygyerek blogját (pl. egy 3 hetes haveromnak már hónpok óta van blogja) és reménykedem, hogy megszállja végre a szüleimet is az ihlet. Az én esetemben azért is nagyon fontos, mert családom nagy része nincs is a közelünkben és így nehezen követhetik fejlődésemet. Azonkívül Anyucim (alias Mama) nyugodtan vezethetett volna babanaplót. De ő csak nagyokat sóhajtozik, hogy milyen hamar eltelt ez az év és hogy semmire sincs ideje. Az igazság az, hogy szüleim sokat dolgoznak.Na de most, harmadik nekifutás után végre én is itt vagyok a virtuális világban és nagyon örülök neki.
Ha Apuci (alias Papa) is közreműködik, akkor kétnyelvű blogom lesz, ugyanis abban a nehéz és ugyanakkor szerencsés helyzetben vagyok, hogy kétnyelvű nevelésben van részem. Anyuci legnagyobb félelme, hogy nem tanulok meg magyarul, de szerintem ok nincs az aggodalomra, hiszen vele, nagyszüleimmel és a rokonság többi részével mindig magyarul fogok beszélni. Majd elég lesz akkor sopánkodni, ha tényleg beválik a félelme.
Ha Apuci (alias Papa) is közreműködik, akkor kétnyelvű blogom lesz, ugyanis abban a nehéz és ugyanakkor szerencsés helyzetben vagyok, hogy kétnyelvű nevelésben van részem. Anyuci legnagyobb félelme, hogy nem tanulok meg magyarul, de szerintem ok nincs az aggodalomra, hiszen vele, nagyszüleimmel és a rokonság többi részével mindig magyarul fogok beszélni. Majd elég lesz akkor sopánkodni, ha tényleg beválik a félelme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése