Végre itthon!

Az elmúlt hetekben nem volt időm írni, mert rengeteget utaztam. Voltam Budapesten, Gyöngyösön, Debrecenben (az volt a cél), ismét Budapesten, Berlinben, majd néhány órás otthoni tartózkodás után ismét felkerekedtünk, ezennel Nordhasuenbe. Anyucit kísértem szolgálati útjain. Példásan viselkedtem mindenhol, meg is dícsért mindenki, Anyuci kimondottan büszke volt rám, mert utólag bevallotta, hogy félt, hogy nem bírom a strapát, elvégre nem gyerekbarát és gyerekeknek való helyeken jártunk.
De én megálltam mindenhol a helyemet. A kiállítás helyszínén elszórakoztam és elszórakoztattam a társaságot kedvenc játékommal. Mivel már ügyesen járok, ezért kimondottan érdekes volt a sima padlón gördíteni Cini-egérkémet.

De ne mondja senki, hogy nem segítettem, ahol tudtam. Anyuci persze különösen vigyázott arra, hogy ne hányódjon szerteszét semmilyen éles és szúrós csavar meg bügyüsz, de én mindig mindent megmutattam mielőtt a számba tettem volna. Ne ijedjen meg senki, ez a kábel épp veszélytelen:

Az igazság az, hogy hiába mérhettem fel a kiállítóterem nagyságát és hiába segítettem Marika takarító néninek (akit már szeptemberben megismertem és nagyon aranyos) abban, hogy fel-fertöröltem a padlót, mert a legtöbbet mégis Anyuci hátán voltam és onnan néztem a történteket, vagy éppen szundítottam egy nagyot, ha épp unalmas lett a látnivaló. Ezért már vártam, hogy továbblépjünk, főleg, hogy tudtam nemsokára látni fogom Budapesten Lea barátnőmet. Tehát sűrgettem Anyucit ahogy csak tudtam.

A Leával való viharos találkozásról sajnos nincs képünk, de a lényeg az, hogy nagyon örültünk egymásnak, szó szerint nekiestünk egymásnak... felváltva: én szerdán Leának, ő pedig nekem csütörtökön. Hanna (Lea mamája) mondta, hogy Leának furcsa, hogy júliusban még egy mászó Félixet hagyott Jénában, most pedig ez a Félix ide-oda totyog. Együtt is fürödtünk és szerintem az egy barátságnak nagyon jó alap.

Végre aztán felkerekedtünk és visszarepültünk Németországba, ahol már repesve várt Apuci. Amíg Anyuci szemináriumot tartott, addig mi összebújtunk a szálloda összetolt ágyán és bepótoltuk a külön töltött napokat.

De hát mint minden, a szeminárium is lejárt, Anyuci hazarobogott velünk a szolgálati kocsin, de miközben beparkolta a garázsba azt a behemót Opelt, sietett - mint szokott - és kificamította a bokáját. Minden jó, ha a vége jó - ebből a bokaficamból én is hasznot húztam, ugyanis egész héten itthon volt Anyuci velem.

És hogy még egy közhelyet utánadobjak: mindenhol jó, de a legeslegjobb otthon: