Totyog a baba

Tulajdonképpen ennek a hírnek már több hete itt lenne a helye. Csak mit csináljon az ember, ha ilyen hanyag szülei vannak. Nem vagyok én szenzációhajhász, de azért nem mindennapi dolog, ha egy kisbaba elindul... Első születésnapja előtt. Na mindegy, bepótoljuk - egy kis babatörténelemmel együtt.

Már rég leste mindenki, hogy vajon mikor is indul el a baba, vagyis én. Motorikus fejlődésemhez a következőket kell megemlíteni: utáltam világéletemben háton feküdni, legszivesebben cipeltettem magam. Időnként hasra fektettek, hogy emelgessem és edzzem a nyakam... de hát így néz ki egy boldog baba?
Ez egy március 7-ei felvétel és ami itt nem látszik: Emil barátom (aki már bizony Mexikóban sütteti magát szüleivel), aki fél évvel idősebb csak úgy mászik előttem és körülöttem, ami engem még jobban frusztrál.

Néhány napra rá Anyuci trükkökhöz vetemedik: a pelenkázóra fektetett és lentről fényképez, mert másképp nem vagyok hajlandó emelt fővel belenézni a kamerába.

De aztán végre azt csinálhattam, amit a legjobban szerettem: hiába mondta Anyuci első erdélyi utamon Nagytatának, hogy ne mind huzogasson fel, én őt meggyőztem, hogy nekem az a legjobb, így órák hosszat azzal szórakoztunk el. Akkor már rég tudtam és főleg AKARTAM állni, az ülés kevésbé érdekelt és akkor 3 és fél hónapos voltam (lent pl. március 23-án).
Rá egy hónapra még mindig...
... és május elsején szintén büszkén állok fel a munkásnap tiszteletére.

Aztán kezdett megtetszeni a hasalás, főleg hogy közben sokminden mást is lehetett művelni. Pl. aerobikozni.
Június elején kezdtem aztán ebből a pozicióból hátrafelé csúszni (erre kedvező volt a padlónk is, mert szőnyeg hián - hiába rosszalta Nagymamám - kitűnően siklottam erre-arra, és egyben a takarítást is elintéztem). Igaz, ha előttem volt egy-egy elérnivaló bügyüsz, olykor frusztrált voltam, ha egyre eltávolodtam tőle.
Azalatt a 2 hét alatt, amíg nagyszüleim nálunk voltak a rákos hátrálásból kikristályosodott egy tiszta, gyönyörűséges mászás, amit öröm volt nézni - legalábbis senki se kívánkozott moziba, a tévét is egyre ritkábban kapcsolták be, inkább felfedező útjaimat követték. Ekkor voltam 7 hónapos.
Június 26-án tiszta egyedül felálltam és erre nagyon büszke voltam, amint ezt a fénykép is dokumentálja (hála a digitális technikának, tudni lehet a fényképezés dátumát, így napló híján nem maradnak fejlődéseim bizonyos szakaszai épp teljesen homályban).
Ha már sikerült a kiságyban, megpróbáltam veszélyesebb helyeken is, ami nem maradt teljesen koppanásmentes. Így nem csak magamat, de ijedős Anyucim reakcióit is edzettem, aki minden további esésnél mosolyogva vigasztalt (összerezdülő gyomrát én nem láthattam).
Nyár derekán (július végén) már olyan sebességgel másztam, hogy alig lehetett utolérni, pl. az alábbi képen Piroska néni igyekszik lépést tartani, de van némi előnyöm, így sok esélyt nem hagytam neki.

Keresztelőm napján, augusztus 3-án (részletes beszámoló ehhez itt) aztán pogánykodtam még egy sort, tehát nemcsak ülni, de táncolni, is tudtam már ülő pozicióban.

Ide-oda libegek - minden oldalról meg tudom mutatni hurkás kis testemet, nem kell ahhoz nagy energiabevetés már. Immár tisztességes unitáriusként, még mindig nyaralásunkkor Erdélyben.

Ácsorogni akkor már rég tudtam, ügyesen tipegtem, de kellett minden lépéshez egy fogantyú. Az pedig hol Anyuci nadrágszára volt (néha szoknyája), hol egy asztal, szék, stb.
Alpinista gyakorlatokat kitűnően lehetett Apucin végezni, aki nemhogy tűrte, de még lévezte is. Bevallom, én is.
Szeptember elején már a sportpályán drukkolok és amint nadrágomon lehet látni, mászással még mindig messzebb jutok, mint lépegetéssel.
Egyre merészebb lettem, ide-oda himbálóztam, tökéletesen megtartva egyensúlyomat, sőt még olyan csibészségre is vetemedtem, hogy ilyesztegettem a családomat (itt ismét Erdélyben, szeptember 16-án).
Miután annyira önállósultam a lakásunkban, hogy minden bútor mentén probléma nélkül elsétáltam a lakás bármely zúgába, egy kézzel támaszkodtam meg csupán és zökkenőmentesen haladtam továbbra is. Aztán elmentünk az IKEA-ba és onnantól napokig csak a csomagholópapírral voltam hajlandó sétálni. A fekete volt a kedvencem, de a piros is bevált sétapálcának. Azt tologattam magam előtt látástól vakulásig (kicsit úgy is nézett ki, mint egy vakvezető pálca). Mindez október közepe-vége táján történt.
Azóta bizony már meg se lehet állítani. Szülinapom előtt eltotyogtam egyik széktől a másikig, most már 2 hete a szobák között futkorászok. Akkor gyanús a szüleimnek a helyzet, ha csend van. Mert olyankor valami rossz fát teszek a tűzre. De szerintem ez lesz még külön téma az elkövetkezőkben. Még annyit a lépegetéshez, szaladgáláshoz, hogy mindezt kissé karikalábakkal végzem, kitolom a hasam és a fenekem és ez sokak szerint nagyon vicces. Majd meglátja mindenki milyen szép egyenes lábam lesz... addig csak szórakozzanak rajtam, én addig szaladgálok.