Én is!

Én is készülök a nagy eseményre, vagyis inkább készítenek a szüleim. Már novemberben szülinapomra kaptam egy babát, amit elneveztem Puppinak. Puppit pelenkázom, babusgatom, hordozgatom, ahogy majd szüleim fogják állítólag vinni az öcsémet:

De kocsikáztatom is, elvégre legyen neki is élménye...

Néha pedig oda is vágom a földhöz. De csak ha már meguntam.

Azonkívül kaptam január végén megvesztegetésképpen egy plüssállatot, kedvenc filmfigurámat. Anyuci rendelte meg Hanna barátnőjétől Budapestről, február közepetáján ide is adták nekem. Imádom! Azt akarták vele elérni, hogy átköltözzem a saját ágyamba, amit néhány hete fel is állítottak. Az ágydologról még beszélhetünk, de tény az, hogy amióta megvan Mazsola (akit legtöbbször Röfröfnek hívok), a Puppi csak másodállásban lett babusgatásom tárgya, ha tehetem viszem az oviba is:

Ezek a bugyuta óvónénik azt kérdezték, hogy krokodilust melengetek-e a mellemen - hát nem láttak még zöld malacot??

Időnként viszont vissza-visszatérek Puppihoz is, főleg, ha babalátogatónk van, olyankor büszkén felköttetem magamra, elvégre fel kell készülnöm alaposan kisöcsém pesztrálására.

Aki ezeket a képeket látja, világosan látja, hogy megállom a helyemet nagytestvér szerepemben.

Kistestvérem születik

Persze, hogy én tudtam meg utoljára...
Ez igaz, hogy már régi hír, mert elvileg bármelyik nap bekopoghat a gólya (hivatalos időpont március 9-10), de Anyuci annyit nyafogott, hogy alig jut ideje erre a terhességre, meg hogy nincs egy képe se a naponta növekvő tekintetes hasáról, hogy kezembe vettem az új fényképezőgépet és dokumentáltam. Kezdőnek egész jó, nem? Mert csupán a hasáról volt szó...


Karácsony körül már jócskán látszott, barátnőktől kapott kismamaruhákba bugyolálva jól ki is emelte:


De még jobban látszik, ha felfedem, elvégre nekem is ismerkednem kell a kistestvéremmel. Néha simogatom,

néha puszilgatom:

Viszont rám kell időnként szólni, hogy vigyázzak, ne rúgdossam, vagy ugráljak Anyuci hasán.
Ha megkérdik az oviban, hogy hol a baba, van hogy felemelem a blúzomat és rámutatok a saját hasamra - főleg, ha sokat ettem, szinte úgy dudorodik az én hasam is, mint a pocakos Mámának.

Januárban még be tudta kapcsolni a kabátját,

de ha kipakolta a hasát, akkor Julia barátnőjének kis hasa bizony a háttérbe szorult, pedig ő egy hónappal később vár babát:

Az apukák is örülnek a terebélyes pocakoknak:


Nekem még az a fontos, hogy bele tudjak fészkelődni Anyuci ölébe és ez nemcsak januárban működött. Anyuci szerencsére még mindig ölbe vesz, ha muszáj cipel is egy kicsit...
Aktuálisan így néz ki egy dinnyekúra eredménye - valahogy nem értette meg Anyuci, hogy ne egészbe nyelje le azt a vizenyős gyümölcsöt:


Pocak ide, pocak oda: ha lehet vele játszani, akkor én is várom a kisöcsémet - de egy dolgot már most leszögezhetünk: a játékok az enyémek!

Biciklizem

Már régóta ígérik nekem a szüleim, hogy az Elia barátomtól örökölt biciklit végre hajthatom. De ehhez nem igazán volt megfelelő időjárás, vagy mindig kellett sietni valahova. Ez olyan gépezet, hogy nincs pedálja, tehát két lábammal hajtom és a lényege az, hogy kifejlessze egyensúlyérzékemet. Szinte minden német gyereknek van, a szülők néha alig bírják utolérni őket, főleg, ha dombról karikáznak le a fiúk-lányok.


Én az udvaron már kipróbálhattam egyszer, nagyon élveztem és most végre elindultunk sétálni is vele. Mondanom sem kell, hogy még nem értem el a várt sebességet, valamivel lassabban haldtunk, mint azt a szüleim elképzelték. Sebaj, a tavasz beköszöntével ügyesen gyakorolok és olyan gyors leszek, mint a szélvész - legalábbis attól fél Anyuci...

És persze sisak nélkül szóba se jöhet a túra! De mivel hasonlóan kanárisárga, mint a biciklim, ezért büszkén hordom.

Jénai tél

Most, hogy már tavaszodik, felteszünk mi is néhány téli képet - nem mintha nosztalgiázni szeretnénk, mert már igazán elegünk van a hosszú télből - hanem, hogy megvétózzuk azokat a nagyokosokat, akik azt állítják, hogy Jénában sosincs tél.
Pedig már a tavaly is vittem nagyszüleimet szánkózni:


Vagy építettem hóembert (nem én voltam... azért nincs murok az orrában):


Az idén viszont annál jobban élveztem az erdélyi szánkót, ami bár nagyon nehéz (vas alapja van), de mindenki csodájára járt:


Mio barátommal aztán lesiklottunk a meredek domboldalon - igaz Mio apukája feltolakodott még a hátunk mögé, hogy azért tartsuk be az érvényes sebességkorlátozást.


Hegyre fel viszont a legjobb jönni, mert olyankor nagyon jól ki tudtam pihenni a lesiklás izgalmait:


Sajnos nem dokumentáltuk a pár héttel későbbi lesiklásokat, amikoris tiszta egyedül többször is lecsúsztam az ún. "Poporutscher"-rel, ami nem más, mint egy műanyag fenékcsúszó - be kell vallanom, egy kisebb lejtőről.

Szóval szép telünk volt - de most már elég!
Ma útban az ovi felé megmutatta Anyuci nekem az első hóvirágokat.

Farsang az oviban

Eljött a farsang ideje is - nekem ez az első, amikor be kell öltöznöm.
Nini, Anyuci beöltözött zöld almának! Na jó na, nem csinálok vicceket a terebélyes anyukám számlájára. A pocakjáról majd még külön írok.




Akárhogy is kerülöm a témát, a jelmeztől bizony nem szabadulhattam meg. Megbeszéltük már hetekkel ezelőtt, hogy választhatok katicabogár és méhecske között. A katicabogarat végülis elvetettük, maradt a méhecske. Anyuci fáradtságot nem ismerve futkosott a városban anyagért, majd megvarrta élete első jelmezét - s mint ez szokás a Berger-Nagy családban, éjszakába nyúló munkával, tehát pár órával beöltözésem előtt lett kész.
Az óvónénik figyelmeztették Anyucit, hogy a kicsik nem mindig szeretik a jelmezt, ne is csináljon nagy felhajtást, mert ki tudja felveszik-e a maskurát.
Hát én felvettem nagy ímmel-ámmal... de muszáj ezt viselni??


Egy fénykép erejéig csak elvigyorodok, de az eszem már fent jár a többi gyereknél (mint már néhány hete szoktuk: mindig nagyon későn érünk be, tehát már minden gyerek ott van tízkor), hogy ők vajon mit szólnak, ha meglátnak.


Hát bizony azt hittem, hogy eltévedtünk, mert alig ismertem fel a gyerekeket és az óvónéniket. Mindenki be volt öltözve - a baj csak az volt, hogy igazi kaptárba kerültem, ugyanis volt rajtam kívül még néhány magamfajta dongó. Persze, egyik se sajátkezűleg készített, de Nele barátnőm egész csinos volt a ruhácskájában.


Hozzánk vetődött még Lotte is, úgyhogy még kibírtam egy kép erejéig a jelmezt, majd mielőtt még elment Anyuci le is vetettem. Úgy táncoltam, mulattam, ettem-ittam. És legalább olyan jól éreztem magam, mint a többiek.


A mi ovinkban szerencsére csak egy napot kellett ezt kibírni, de Németország különbző tartományaiban (pl. Kölnben, Mainzban) emberek ezrei csinálnak bolondot magukból, vonulnak ki az utcára és beöltöznek, hogy kivetkőzhessenek magukból...
Hátha jövőre én is megkedvelem ezt a fura ünnepet és akkor ismét felvehetem a méhecskés jelmezt - hogy ne vesszen kárba az a sok munka :)

NAGYMAMÁMNAK

Drága Nagymama!

Boldog, boldog, boldog születésnapot,
Kívánom, hogy legyen még sok ilyen szép napod!

Néhány órával ezelőtt ezt csak telefonon mondhattam, szivesen adtam volna egy szál rózsát is, mint azt a tavaly tettem.


A tavalyi szülinapod nem csupán attól volt különleges, hogy együtt töltöttük, de még kerek is volt hozzá. Úgyhogy most visszaidézem a tavalyi február 15-ét, ugye milyen jó Neked is emlékezni?
Havas téli táj volt akkor is, jól bebugyolálva elmentünk viszont Bad Sulzaba, ahol jó meleg sós termál vízben lubickolhattunk.


Mert azt bizonyosan örökölhettem, hogy én is nagyon szeretek meleg vízben pancsolni.

Az ún. Toskana Therme amolyan csendes hely, ahová az emberek inkább ázni és relaxálni mennek, mintsem tombolni. Tata nemcsak a vizen lebegett, hanem le s fel járt, dokumentált, dehogy relaxált! Hébe-hóba elkapta Nagymamamát is lencsevégre.

Vagy kedvenc unokáját...


Jól elázva, ismét bebugyolálva néhány óra múlva visszamentünk Jénába. De ezzel még nem telt el a nap.

Este ugyanis elmentünk a Krumpliházba (igen, így hívják) vacsorázni.


Ott én eleinte kókadoztam a hosszú nap fáradalmai után, de...

egyből megjött a kedvem és az étvágyam, ahogy hozták a finom illatozó "lumpit".

A jókedvű ünnepelt:

Jóllakva, elégedetten, egy hosszú és szép nap után hazamentünk hóhullásban.

Az idén sajnos nem lehettünk együtt e napon, de sebaj, nemsokára találkozunk, hiszen egy hónap múlva már itt lesztek. Azért, hogy kényeztessetek és persze, hogy megcsodáljátok kisöcsémet, aki bármelyik pillanatban megérkezhetik.

Új év, új blogolási próbálkozás

Ha azt írom megint, hogy mostantól gyakrabban írok, úgyse hiszi el senki... Vagy azt sem, hogy az internet az elmúlt néhány hónapban alig működött (kőkorszaki körülmények Németországban?!). Vagy ha éppen működött, akkor nem volt ihletünk írni. Szóval, mi már csak ilyenek vagyunk...
Talán ebben az új évben (amiben már jócskán benne vagyunk) gyakrabban jelentkezünk. Az elmúlt évben annyi minden történt, hogy mindenképp visszatekintek, ha tehetem.
Volt még egy technikai probléma is: Anyuci belelógatta a Földközi tengerbe a fényképezőgépünket, ami azóta sem működik, a régivel csak nagyon kevés kép készült.

De most így nézek ki, ugye hogy megnőttem?
Ezt a mosolyt Nagymamámnak küldöm, akinek viszont külön fejezetet is szentelek.


Míg kint tombol a tél, a Goethe-Gallerie-ban (ami egy bevásárló központ), már tavasziasra, sőt húsvétosra van minden berendezve. Az a sok virág mind igazi: